Elég a jelenléte…

Olykor elég a jelenléte… Érintés nélkül, szótlanul is.

Olykor elég, hogy fel-felpillanthatok rá a könyvemből, és mosolyogva figyelhetem, ahogy a kanapé másik végében a reggeli újságba réved.

Olykor elég, hogy itt van, mellettem.

Nem kell, hogy átöleljen, összegabalyodtunk mi már régen, talán nem is akkor, amikor találkoztunk, talán ez már elkezdődött, valahol a csillagokban, réges-régen…

Összekötve. Kibogozhatatlanul, láthatatlanul, de bármilyen távol is járjunk, a szívünkben közel vagyunk. Mint két ellentétes pólus, egymást megszállottan vonzzuk, megszállottan taszítjuk, minden amit tudunk, csupán az, hogy akarjuk.

Olykor csendben ülünk, mintha életünk külön-külön folyna, idegen szemnek, mintha két idegen volna.

De amikor elmegy mellettem, a hajamat önkéntelenül is megérinti. Ha nem is figyel rám, létezésem, minden idegszálával érzékeli, én pedig csak remélhetem, hogy válaszmosolyom elmeséli, azt ami elmesélhetetlen. Hogy olykor az együtt jelenti számomra a lélegzetet.

© Manna OWell

Friss napi tartalmakért kövess Instagram oldalamon!

Kattints az ikonokra!