Az ember sok mindentől fél életében: hogy kudarcot vall,
hogy nem szeretik, hogy elhagyják, hogy elveszít mindenkit,
aki fontos számára. De tudod, én mitől félek igazán? Attól, hogy késő lesz.
Az én mumusom benne foglaltatik egyetlen, rövid szóban: késő.
S ez a jelentéktelennek tűnő szavacska, amíg nem érezzük,
észre se vesszük, mekkora darabot ragadott el magának az életünkből.
Annyi minden van még, amit el kellene mondanunk,
meg kellene tennünk, át kellene élnünk,
még annyi pillanat várna ránk, amikor elakadhatna a lélegzetünk,
mégis hányszor és hányszor hagyjuk tovaszállni tétlenül…
Nem akarom megbánni évek múlva,
hogy a világ itt feküdt a lábaim előtt, de én nem mertem felfedezni,
nem mertem kockáztatni, kimondani, amit gondolok,
nem mertem önmagam lenni, vagy szeretni, hogy nem mertem élni!
Kép: www.favim.com
Elveszíthetek mindent és mindenkit,
állhatok egyedül a világ közepén egyetlen porszemként,
hiszem, hogy nem a veszteség fog a legjobban fájni.
Nem. Az fog fájni, de piszkosul, amit elmulasztottam.
A tehetetlenség, hogy nem áll hatalmamban visszaforgatni
az idő kerekét, hogy jóvá tegyem, bepótoljam.
És azokat a kimondatlan szavakat,
kézfogás nélkül végződő vitákat, ölelés nélküli viszlátokat,
azokat az elmulasztott pillanatokat soha nem kapom vissza már.
Soha.
© Manna OWell
Friss napi tartalmakért kövess Instagram oldalamon!
Kattints az ikonokra!
<3
Szép gondolat! 🙂